Ez már nagyon kellett! 5 hete voltunk legutóbb Kékezni, azóta a szorgalmi időszak igencsak besűrűsödött vége nem engedte, hogy útra keljünk. De miután sikerrel (reméljük) vettük a szellemi akadályokat, épp itt volt az ideje egy kis fizikai levezetésnek. Erre pedig pont alkalmasnak tűnt a Cserhát. Itt még 3 szakasz jöhetett szóba. Választásunk Becskére esett, mivel pedig nem akartunk 20 kilométer alatt megállni, a nyugati irányt választottuk. Korábban nem írtam le, de alapvetően 2 kiindulópontunk van: otthonról, Hatvanból, illetve Apcról járjuk be az Északi-középhegységet, a dunántúli kiruccanásokra pedig a fővárosból indulunk. A kétlaki élet előnyei.

Nógrádi dombok, távolban a Szandavár

A hetes vonatra szálltunk fel, és elmondhatalanul jó érzés volt, hogy Aszódon már le is pattantunk róla, és végre nem Pestig mentem vele. Onnan pedig Bz-vel zötyögtünk el Becske alsó megállóhelyig, ahol a lépésszámláló lenullázása után neki is vágtunk. Ezt sem írtam még le, de ezen kívül semmilyen modern technikát nem használuk, a papíralapú Kéktúra-atlaszra és néha - bár a Kéken eddig egyszer sem volt szükség rá - iránytűre, na meg persze az előre kijegyzetelt busz- és a fejben ott lévő vasúti menetrendre támaszkodunk.

Jó érzés volt ilyen "korán" elkezdeni a túrát, fél 9-kor már gyalogoltunk. A téli, koratavaszi utak ilyen szempontból elkényelmesítettek minket, és sokszor nem tettük meg az első lépéseket 10 óránál előbb. Idén ez volt az első napok egyike, amikor már nyárias volt az idő. Hétágra sütött a nap, de a szél még hűsítő volt; na délutánra ez megváltozott. Becskét elérve be kellett térnünk a faluba, mert mindhárom pecsét ott van, talán célszerű lett volna legalább az egyiket a falu szélén elhelyezni, hogy a vonattal érkezők ne kényszerüljenek kitérőre. Mindegy, nem volt jelentős. A faluban - és az összes többi ma érintettben is - pedig meglepően nagy élet volt: piac, teli bolt, buszra váró sokaság. A stempli benyomása után magunk mögött hagytuk a falut, és hamarost a Galga üde zöld völgyébe kanyarodtunk. Meglátszott rajta az elmúlt időszak sok csapadéka, de sajnos a hónappal ezelőtti hókár is. A többek által emlegetett lezárt terület egyáltalán nem volt vészes, bár ha megnő rajta a - talán - lucerna, valóban bajosabb lesz átvágni rajta. Most egy őz vette birtokba, ami a kedvező széljárásnak köszönhetően sokáig békésen legelészett, és már egészen közel voltunk, mikor megneszelt minket, és eltűnt a szemünk elől.

Megneszelt minket...

Az egykori becskei állomás mögött elhaladva, majd a régi kisecseti országúton bandukolva felrémlett előttem, milyen élet lehetett itt egykor: szekéren jöttek-mentek a falusiak, hiszen a vasút volt az összeköttetés a külvilággal. Elmélkedésemből kizökkentett a szelíd emelkedő, amin a hegység névadójára, a Cser-hát dombjára kapaszkodtunk fel. Virágzó, illatos akácerdőben. Nem szeretem az akácot, de el kell ismernem, ezt az arcát most megkedveltem. Szóba került a méhészkedés, Gabi néha besegít ismerősöknél, én pedig a hatvani lengyel piacon szoktam fejtágítást kapni a témában a jászberényi méhészmestertől. Nos, itt lenne rá lehetőség, az biztos. 

Melegkedvelő tölgy-, néha fenyőerdőben értünk be Kétbodonyba, ahol rövid kitérő volt a Hangi presszó a pecséttel. Csak ajánlani tudom, nagy választék, kedves kiszolgálás, na meg árnyas kerthelyiség. A déli harangszóra hagytuk el Alsóbodonyt, és a néhány perccel később, a haranglábban húzottra értünk Felsőbodonyba. A rádióban egyébként a zalalövői templom harangja szólt - arra majd az RP-DDK során járunk valamikor. Ez a szokásom még megmaradt, hogy túra közben a rádióban meghallgatom a harangszöveget, sok települést lehet megismerni belőle, és jó érzés, ha olyan kerül sorra, ahol már jártam.

A Romhányi csata emlékműve

A Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentősebb ütközete, az 1710-ben zajlott romhányi csata emlékműve után már csak egy kanyar volt a falu a híres híddal, és rajta az úton levőket védelmező Nepomuki Szent János-szoborral. Itt is leperegnek a Másfél millió lépés képkockái, amik a híd utolsó "aktív" napjait örökítik meg. A csempegyáron a felirat: "Zala csempe". De legalább termel, viszont a mellette lévő vasútállomáson 10 hosszú éve nem járt személyvonat. Kár a pusztuló infrastruktúráért... A Kéktúra szerencsés, ezen kívül csak a siroki megálló az, ahol már hiába várnánk vonatra. A pecsét egyébként az állomásnál a villanyoszlopon rendben, a Prónay-kastélyt ábrázolja.

A jobb sorsra érdemes állomás

Itt kitérőt tettünk a kék kereszt jelen, meglátogattuk a több száz éves Rákóczi-törökmogyorófát, ami hajlott kora ellenére is üdezöld és ereje teljében van. Az egyik legenda szerint a nagyságos fejedelem Rodostóból küldte el a facsemetét, hogy ültessék el a csata helyén. Egy másik história szerint a fa tövéből tartotta szemmel a csatamezőt. Valóban csodás panoráma nyílik a falura; na meg persze hűsölni se semmi a fa alatt. Sajnos a pad már nem használható. Harmadik olvasat szerint pedig a fejedelem leszúrt botjából fejlődött ki. Akármelyiknek is hiszünk, szép történetek. A kereszt visszavezet a Kékbe, és így érünk be az erdőbe egy hangulatos pihenőhelyhez: esőbeálló, padok, tűzrakóhely, a falu nevezetességeit bemutató tábla várja a vándort. Egyedül a forrás hiányzik: az egyébként egész úton, közkutat is csak Alsópetényben láttunk.

A Rákóczi-törökmogyorófa

Tölgyerdőben céloztuk meg a Romhányi-hegyet, a mai nap legkomolyabb emelkedője várt itt ránk. Persze ez sem volt vészes, könnyedén felértünk a tetőre. Itt találkoztunk először turistákkal, majd a Kékesi vadászháznál, furcsa is volt, hogy a jó idő ellenére ilyen kevesen voltunk úton ezen a szakaszon. Viszont ezután már abszolút úgy érezhettük, hogy ha akarnánk, sem tudnánk eltévedni: szó szerint 100 méterenként volt leszúrva egy útjelzőtábla, s mivel itt a kéken kívül nem sok jelzett út vezet, többnyire helyes iránymutatással. Na azért az egyetlen sárga kereszt elágazást sikerült rossz irányba jelezni. A falu feletti bokros-bozótos hegyoldalról láttuk meg Alsópetényt, és a Naszály tömbjét, ezúttal északi irányból. Azt majd legközelebb másszuk meg!

Távolban a Naszály

A falu szép rendezett, 3 szálláshelyet is láttunk - egyébként Kétbodonyban és Romhányban is, szóval itt nem marad szállás nélkül a turista -, a kocsma is kulturált, még meggysört is kaptunk. Az egyik bélyegző itt, a másik a buszmegállónál van. A Hármaskönyv fogadó jó hely lehet, legalábbis a vendégek nagy száma ezt sugallta. Na majd a Naszály megmászása után kipróbáljuk!

A tervezettnél jóval korábban érkeztünk meg, viszont a korábbi busz csak Nógrádsápig vitt minket, onnan gyalog sétáltunk át Galgagutára - közben a dombtetőn szép kilátás a Szanda csúcsára -, ahol a vasútállomáson még ízelítőt kaphattunk a nógrádi asszonyok ízes palóc beszédéből. De rég is hallottam ilyet! Aztán hamarosan befutott a vonal Balassagyarmat felől, amin máris elkezdhettük tervezni a következő utat.

Galgaguta, a mai végállomás

Összegezve: Becske alsótól Alsópetényig 22 km-t tettünk meg 6 óra alatt, majd 3 km volt átsétálni Nógrádsápról Galgagutára, mintegy 45 perc alatt. A Kéktúra 18. számú túrájának egy szakaszát tettük meg, a bélyegzők mindenhol rendben voltak, nagy sár és eltévedési lehetőség nincs. Nagyrészt erdőben haladtunk, így a már erős napsütés sem okozott problémát. A közlekedés jó, bár most először fordult elő, hogy két falu között gyalogolnunk kellett, de ha a tervezett buszt érjük el Alsópetényben, az elvitt volna egészen Galgagutáig. Egyébként az Aszód-Balassagyarmat vonalon kétóránként járnak a vonatok, Alsópetényből pedig Vác felé is vannak buszok óránként-kétóránként.

Virágzó akácosok a Galga-patak völgyében

Alsó- és Felsőbodony egyesítésének centenáriumáról megemlékező emlékmű

Bélyegző a Hangulatos Hangi-presszónál; Gabi gondolkodóban

Érkezés Alsópetény fölé

...helyett néhány nyitó gondolat. Nem most kezdtük a Kéket. Tulajdonképpen hamarosan a felénél tartunk, nagyjából egy hónapja már átléptük az 500. km-t is. Viszont mostanában a facebookon többeknek ajánlották, hogy a képek ottani egyszerű megosztása helyett indítsanak blogot, úgy nem vesznek el a dolgok a süllyesztőben. Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, és a hétvégi túrán elhatároztam, hogy én is így teszek. Nem is azért, hogy a képek megmaradjanak, azok úgyis el vannak téve, inkább azért, hogy egy-egy túranap után leírjam az élményeinket, merre jártunk, mit láttunk, hallottunk, kikkel találkoztunk, hova mentünk be, egyszóval olyan dolgokat, amik elveszhetnek az emlékezet mélyén az újabb és újabb túrák új benyomásai, tapasztalatai miatt. 

A Keszthelyi-öböl a Festetics-kilátótól

Honnan is jött az ötlet, hogy belevágjunk? Gabi fejéből pattant ki 2015-ben, ha jól emlékszem, egy Őszi Mátra teljesítménytúra közben. Még gimiben lettünk barátok, és bár abban az időben is voltunk néhányszor kirándulni, túrázni kisebb-nagyobb társasággal, csak miután mindketten egyetemi előadókra cseréltük az iskolapadokat, kezdtünk el gyakrabban teljesítménytúrákra járni. Főleg hazai terepen, a Mátrában tettük meg ezt, de mivel ezek többsége nagyon frekventált esemény volt, sokszor több tíz m-es embersorban kellett haladni, és bár ezekről az alkalmakról is számtalan emlékezetes pillanatot őrzünk, mégis úgy gondoltuk, hogy jobb lesz egyénileg, saját tempóban, saját szervezésben folytatni. Nekem van is ilyen tapasztalatom, hiszen mióta járni tudok, a szüleim vittek kirándulni, túrázni, így megszerettem a hegyeket, erdőket, és a túrázás úgy tartozik hozzá a mai napig az életemhez, mint sok kortársamnak a péntek esti bulik. Azon is meglátszott, hogy vidékiek vagyunk, hogy úgy bolyongtunk a Deák tér környékén az MTSZ-központot keresve, ahogy a nagyvárosi ember szokott az erdőben, ha pár száz méter hosszan nincs turistajelzés. És nem sikerült megtalálni. Sebaj, majd a teljesítés után újrapróbálkozunk!

A Tepke gerincén 

Így én a jó öreg 2006-os kiadású füzetemmel - amivel anno a mátrai és bükki Gyermek Kéktúra szakaszokat már teljesítettem - vágtam bele, Gabinak pedig az első túranapon, Mátraházán, a parkolóban lévő ajándékbódéban sikerült beszereznie a saját példányát. Itt is nyomtuk bele az első-utolsó pecsétet. Első, mert itt kezdtük a vándorlást, és utolsó, mivel ez volt az utolsó alkalom, hogy régi típusú bélyegzővel találkoztunk - a többi helyen már az első túranapunkon is a díszes újak vártak minket.  

Nagy-Hideg-hegy, turistaház

Azóta 27 Kéken töltött nap van mögöttünk. Többnyire egynapos utak voltak, de már mögöttünk van egy három- és egy négynapos is. Ezek és a mindenkor aktuális túrák élményeit kísérlem/kíséreljük meg megosztani e blogban, a praktikus, mások számára is hasznos infókat vegyítve a szubjektív benyomásokkal. Jómagam mindig ki fogok térni arra, hogy milyen módon közelítettük meg és hagytuk el a helyszínt - tanulmányterületem miatt ez a téma amúgy is közel áll hozzám. Teszem ezt azért is, mert a tömegközlekedés, a vasút már-már közhelyszerűen a legkörnyezetbarátabb közlekedési mód, és talán néhányak fejében repedést tudok ütni azon a gránitszilárdságú dogmán, hogy csak és kizárólag autóval lehet menni, mert máshogy nem lehet megoldani. Nos, nekünk eddig - és bátran állíthatom, ezután is - mindig sikerült, megfelelő szakaszolással és időbeosztással lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy az utazás megszervezésével is kiegészülnek a túra élményei. 

Szarvaskő, vasúti megállóhely

Talán ennyi elég (sok) is volt előszónak, jöjjenek a tényleges túrák! Na meg persze Zsákos Bilbó versikéje - Tolkien tollából -, ami szerintem akár a Kéket járók Szózata is lehetne (ha már az "Indulj el egy úton..." ott van Himnusz gyanánt): 

Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg -
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?